A kerteket csak szeretem – sajnos nem értek igazán hozzájuk. Nem vagyok kertész, sőt: egészen aprócska kertem sincs, csak teraszom. Ábrándosan, és biztosan idealista, naív módon viszonyulok hozzájuk. Hjaj, ha egyszer saját kertem lesz…
Fehér törzsű nyírfák apró leveleit fogja táncoltatni a szél, jázminbokrok illatoznak, hatalmas kőtálakból omlik le a hortenzia, vajszínű és rózsaszín rózsák futnak a rácsra, vérszilva komorlik a sarokban, a fű pedig nem tüchtigre, jólfésültre nyírva szigorodik feszesen az őrjítő és kötelező tujasorig – olyan nálam nem is lesz – hanem magasra hagyva, hajladozva öleli magába a hagymás virágokat. Szélben lebegő, lila tollú sötétzöld borókák, illatos levendula – mindent szeretnék
Bár a boltívek nekem sokszor édeskések, sőt akár giccsesek – ennek a képnek nem tudtam ellenállni. A futórózsát szeretem, és ez csupa-csupa virág, halvány, egymásba olvadó árnyalat. Csupa méhzümmögés lehet. Tovább a teljes bejegyzéshez »
Ritka jelenség a lakásokban az ezüstszín, az igazi, a valódi ezüstszín. Nem a nikkel, az alumínium vagy az acél színe. Az alig tükrös, homályos holdszín, ami feketére sötétül, és közben a zöld, a barna valamennyi árnyalatát megcsillantja. Titokzatos, mint a Hold. (Nagyításért kattints a képekre.)
Mint amilyen ez a tapéta is, például. Ami cáfolja is rögtön, hogy az ezüst csak hideg lehet: a kristályokon megtörő gyertyafényben, krémszínnel díszítve, cseresznyefaszín asztal mögött épp kellően hűsíti a szobát. Olyan finom, olyan elegáns… A selyemfény jól áll az ezüst színnek, valahogy olyanná teszi a falat, mintha valami láthatalna kezdődne mögötte, tó csobogna, holdsugár-ösvény nyílna a fák között. Csak épp nem látszik az ezüstszínű, homályos üegfalon át.
Ez a tapéta egyébként szép és elegáns, de épp ezért vigyázzunk: tér kell hozzá és megfelelő bútorok, különben nevetségessé, túlzóvá, ügyetlenné válik.
Tovább a teljes bejegyzéshez »
Azt hiszem, alapvetően kétféleképpen lehet megközelíteni a sötét, napfénytelen, árnyékos szobák berendezését, színezését. Az egyik megoldás fényt, ragyogást, csillogást pótol és visz be a szobába - a másik elfogadja az árnyékot, örül neki és játszik vele. Nekem ez utóbbi kicsit szimpatikusabb, de ez persze csak az én szubjektív – és egyáltalán nem követendő – véleményem. Az árnyék nem rossz: az árnyék van. Ahol fény van és dolog létezik: ott árnyék is keletkezik – és ezen a ponton hagyom abba az elméleti eszmefuttatásokat
Az árnyék színe változó – ne higgyük egyszerű szürkének, feketének. Ahogy a fény színe is változik napszaktól, éghajlattól, évszaktól, meteorológiai viszonyoktól függően, ahogy megváltoztatja a fény színét is minden, amire ráhullik és amiről visszaverődik – úgy az árnyék színe is erősen változik.
Az árnyékos, sötét szobák többnyire északi vagy keleti fekvésűek, bár persze elég apró ablakokkal és elég nagy belső térrel akár egy déli szoba is lehet sötét. Érdemes tudni, hogy az ezekbe a szobákba beszűrődő fény milyen árnyalatú – ez meg fogja határozni az árnyékok színét is. Az északi szobákba többnyire csak szórt fény jut: a beton házfalakról szürke, a zöld lombú fákról zöldes tónusú fény jut be a szobába. Vigyázat: mindegyik hideg szín. A keleti szobákba a hűvösen derengő, kékes reggeli nap világít be. Ha nem tudjuk biztosan, hogy milyen színű a fény a szobánkban – miért is tudnánk, hosszú évek után áll csak rá az ember szeme – akkor tegyünk be egy fehér lapot, és nézzük meg alaposan, hogy milyen színűvé vált. Le is fotózhatjuk, ez általában sokat segít. A fotóról vágjuk ki a fehér lap képét, és más színektől függetlenül vizsgáljuk meg – pontosan fogjuk látni, hogy milyen színű fénnyel, árnyékkal kell dolgoznunk a szobában. Tovább a teljes bejegyzéshez »